Képes, spirituális úti beszámoló Svájcból – 7.

Ha szabadnap, akkor jó idő. Így rendeltem, így is lett. Habár elfelejtettem, hogy az idén még nem sokat voltam napon, és se a kalapomat, se a baseball sapkámat nem vettem fel sehol, pedig ott volt a kocsiban. Olyan lett a fejem estére, mint egy cékla. 🙂

Reggel az egyik hegycsúcsra mentünk fel a kilátóba. Képtelen vagyok a német szavakat befogadni és megjegyezni (töröl, helyette: könnyedén, erőlködés nélkül tanulom, olvasom, megjegyzem, értem a német szavakat), ezért a kilátó nevére sem emlékszem, valami Hohhenzollern-féle csengése volt, kikeresni meg lusta vagyok. Kabinos felvonóval lehetett felmenni. Fent kellemes hőmérséklet, csodálatos napsütés és még szebb panoráma fogadott. Sétafika, ücsörgés, stb. volt a program, majd pár óra múlva lelibegőztünk.

Ez egy panoráma kép, szerintem érdemes rákattintani. 🙂

Itt a hegy lábánál simogattam tehenet is. Nem tudom, milyen fajták, hogy ez-e a Holstein, de nem tarka, és más színű, mint az otthoniak. (Mert az otthoniak nagy része Magyartarka-Holstein fríz)

Innen asszem Gontenbe mentünk (a gentenről tudom megjegyezni, ez egy japán szó, és az intés egyik fokozata a karateversenyeken), ahol egy mezítlábas ösvény található. A mezőn a fűben lépkedést még élveztem, de a kavicsos részen a talpaim hamar felsikoltott a 100+ kilóm alatt, ezért ott nem az úton, hanem mellette a mezőn mentem, végül egy majdnem térdig érő dzsuvás rész következett. Mocsárnak volt írva, de ahhoz híg volt, víznek koszos, így csak dzsuvának tudom hívni. Annak viszont hosszú volt, de hősiesen végigmentem mind a kb. 50 méteren. Elvileg végig lehetne mezítláb menni az egész úton, meg persze ott mész mezítláb, ahol akarsz 😀 de nekem ennyi pont elég volt, úgyhogy cipőben folytattam. Az út egy golfpálya mellett vezetett, érdekes volt, mert most láttam először élő golfozókat. 😀 Mondjuk elég bénák voltak, de azért érdekes volt. 😀

Végül Lindauba mentünk, ez egy kis németországi sziget a Baden tavon. Majdnem mindegyik programot a háziasszony javasolta, áradozott, hogy milyen szép hely ez és mennyire imádja, én azért nem szartam össze magam tőle… Nem rossz, de semmi extra. Vagy már kiégtem a sok szépség után. Viszont egészen megszoktam a svájci mentalitást, ahol még a Porschés is 50-nel megy az ötvenes táblánál, és senki nem anyázik, nincsenek ökrök az utakon. Németországban gyorsan visszarázódtam a valóságba, mert azonnal levillogtak és leanyáztak a középső sávból, pedig csak betartottam a sebességhatárt. Én visszahülyéztem, és mindenki ment a maga dolgára. 🙂 Annyi haszna azért van ennek a kényszeres sebességhatárnak, hogy közel 7 literesre csökkent a kocsi fogyasztása, és ez egy 2200 köbcentis kocsitól nem rossz.

Nade! Lindauba azért kellett mennem, hogy életet mentsek, itt várt rám a nap kalandja. A tavon mesterséges kis fészkek vannak, ahol a fehércsőrű kacsák fészkelnek. Nem tudom, hogy ez-e a nevük, azért hívom így őket, mert fehér a csőrük. 😀

Egyszer csak látom, hogy az egyik kacsa a fiókáját tanítja úszni, aki veszettül igyekszik vissza a fészekbe, de akkora az ellensodrás, hogy alig halad. Amikor elfárad és megáll, az anyja odaúszik, biztatja pár hápogással, ettől erőre kap és folytatja. De a pihenő alatt szinte visszasodorja az ár oda, ahonnan elindult. Elég kilátástalannak tűnik a helyzete. Ezen rontott még az is, hogy egyszer a másik irányba kezdett el úszni, amerre az ár vitte, és arra gyorsan haladt, de feltételezem, nem tervezte meg a visszautat. Annyira pici volt egyébként, hogy alig lehetett látni a vízben. Ez a műsor annyira lekötött, hogy meg akartam várni a végét, de egy idő múlva azt láttam, hogy az anyuka már nem nagyon hívogatja. Gondoltam, biztos megunta, hogy hisztizik a gyerek, és hagyja játszani egy kicsit. A fióka egyre közelebb volt a parthoz és néha lebukott a fejével a víz alá, még néztem is, milyen jópofa, hogy azt játssza, hogy halat akar fogni. Aztán kezdett gyanússá válni a dolog, és kezdett rossz érzésem lenni. Közelebb mentem, és kiderült, hogy nem halfogósat játszik, hanem olyan kimerült, hogy nem bírja a víz fölött tartani a fejét, és már csak hol a hasán, hol a hátán fekve bukdácsol. És nem úszni tanította az anyja, hanem kiesett a fészekből.

Gyorsan kerestem egy botot, hogy kihalásszam, de erre odajött egy hattyú, mert azt hitte, kaját akarok neki adni. Mikor rájött, hogy nem, elkezdett fújni és megtámadni, rendesen harapott a csőrével. Először fejbe akartam verni a bottal, hogy hagyjon békén, de ügyesen elmozgott, meg a parton lévő közönség rosszallását is éreztem, akiknek idő közben felhívtam magamra a figyelmét. Végül rájöttem, hogy a hattyú csak a botot harapdálja, úgyhogy ráhagytam a dolgot, a kicsivel foglalkoztam.

Sikerült is kihalásznom, azt hittem, elpusztult, de fejre állítottam, hogy kifolyjon belőle a víz, meg adtam neki egy kis szívkompressziót, és végül magához tért. Nagyon kimerült volt, kicsit tartogattam a kezemben, hogy melegedjen, pihenjen, meg adtam neki csít, végül már éreztem, hogy a lábaival kapaszkodik az ujjamba.

 

A következő probléma ott jött, hogy mi legyen vele? Nyilván haza nem viszem. Az anyja már nem szólongatta. Végül egy biztonságos, száraz helyre tettem, ahol kicsit pihenhet, aztán a többit a sorsra bízom. Én a tőlem telhetőt megtettem…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: